Az ókorban a földtudományok – ásvány- és földtan, térképészet, földrajz – közös burokban – a földrajz burkában – születtek meg, a csillagászat szomszédságában.

A földtudományok lassan csírázó magvai Magyarországon a XVI. században sarjadzottak ki e burokban, latinul, magyarul és németül, többé-kevésbé együtt a rokontudományokkal. Mint szinte minden természettudományunk, a „földrajzi burokból” valók is Apáczai Csere János Magyar Encyclopaediájával (1653) kezdtek magyarul is „beszélni”. És 1757-re Bertalanffi Pál megírta az első teljes, önálló magyar nyelvű földrajzkönyvet. Az ő serkentő hatásának is eredménye, hogy a XVIII. század végére, a XIX. század elejére néhány európai színvonalú magyar földrajzkönyv születik, sőt, Kászonújfalvi Szabó János saját megfigyelései alapján a folyóvizek felszínalakító tevékenységének olyan folyamatait ismeri fel, amelyeket az akkori világ, azaz valójában az európai földtudományokban csak fél évszázaddal később kezdenek elemezni és megérteni (párkánysík = teraszképződés).

Köztudott, hogy a „vén Európa” előtt a XV. század végétől szinte szó szerint kinyílik a világ, s ez a legtágabb látókörű tértudomány, a földrajz fölvirágzásával járt. Az ismeretanyag gyarapodásával pedig egyre fontosabbá érik a kérdés: hogyan lehet e rengeteg új föld-, növény- és állatföldrajzi ismeretről a hétköznapi embert alaposabban és érthetőbben tájékoztatni? Vagyis: hogyan kell a földrajzot tanítani? E kérdéskör első gyakorlati elemzői között találjuk a fiatal Brassai Sámuelt.

E három tudós földrajzi munkásságának javát mutatja be ez a kötet.